02-Remény

Sziasztok! Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb hozni az új részt, de rengeted dolgom volt..:/ Ez a rész ritka szar lett, és még rövid is, amiért előre is bocsánatot kérek..Jó olvasást!:)) Have a nice day*

- Rosie! Karen!- kiáltott anyukám. Fölemeltem a fejem. Karen két kis keze szorgosan csomagolta az ajándékokat. Mosolyogva figyeltem, ahogy a masnikkal bajlódik.

- Hagyd majd én!-vettem el tőle, mire egy puszit nyomott az arcomra. Odament az asztalhoz, majd egy tollat vett ki a fiókból.

- Ez anyáé..- mutatott a dobozra, ami a kezemben volt.-  nagyiék, Sherlott nénikéjé, Georgiaáé..-sorolta a neveket, ahogy végig nézett az ajándékokon. Hirtelen kipattantak a szemei. -Hoffmann teljesen kiment a fejemből..-kapott a fejéhez, szája rögtön legördült, és kétségbeesetten nézett rám. Karen alig volt hét éves, még is mindig mindenről gondoskodott, ha valamit elfelejtett rögtön a síró görcs kerülgette. Minden apró ünnepen ő csinálta az ajándékokat. Imádta, ha az emberek az ő tettei miatt boldogok.- Meg fog sértődni..

- Ne aggódj! Nem lesz mérges..-nevettem fel. Épp válaszolt volna, mikor anya rontott be az ajtón.

- Gyerekek! Mindenki rátok vár!- mondta mérges arccal, ám mikor meglátta az ajándék kupacokat finom ráncai rögtön kisimultak. Karen megfogta a ajándékokat, majd  meg fogva a kezemet az ajtó felé indultunk. Karen leszaladt a lépcsőn, és a vendégek ölébe vetette magát. Lemoshatatlan mosollyal mentem le a lépcsőn, mikor csöngettek.

- Nyitom!-kiáltottam, kinyitottam az ajtót, majd mikor megláttam az előttem álló fiút, a nyakába borultam.

- Szia kicsim!- adott egy csókot a számra.- Boldog Karácsonyt!-nyomott a kezembe egy dobozt. Mosolyogva elvettem tőle, majd hosszan szenvedélyesen megcsókoltam. Megfogtam a kezét, és bevezettem a nappaliba.

- Szia Hoffmann!- biccentett nagyapa mosolyogva.

- Jó napot Rob!- intett, majd a vendégeknek köszönve behúzott a konyhába.

- Édeseim, megértem, hogy rég nem láttátok egymást, de segítenétek?- szakította csókunkat félbe anya. Hoffmann vörösödve elhúzódott tőlem, majd megölelve anyát, két pusziban részesítette. Gyorsan bedobtuk a sütőbe a pulykát, majd mi is bementünk a nappaliiba. Mosolyogva figyeltem, ahogy Karen nagyiéknak mesél. Fölnéztem Hoffmannra. Meredt tekintettel nézte a padlót, közben a kezén lévő bőr karkötőt birizgálta. Valami nem stimmelt. Valami baj volt. 

Hirtelen fölálltam, mikor anya szólt ki a konyhából.

-Kicsim, segítenél?- kérdezte. . Beleharaptam alsó ajkamba, majd végig néztem Hoffmanon. Sóhajtva bólintottam, majd odacsoszogtam hozzá. Gyorsan megterítettem. Betereltem az emberek a konyhába, és neki láttunk a vacsorának. Hoffmann nem nézett rám, csak bámulta az ételt. Kezdtem nagyon aggódni, és azt kívántam bárcsak kettesbe lehetnék vele, hogy megbeszéljük.

Miután vége lett a vacsorának, segítettünk elpakolni, majd a vendégek is lassan hazamentek. Szemmel Hoffmannt kezdtem keresni, ám nem láttam sehol. Anyára néztem, aki az emelt felé biccentett. Fölfutottam, majd a szobámhoz mentem. Az ágyamon ült, és meredten bámult ki az ablakon.

- Minden oké?-huppantam le mellé.

- Itt aludhatok?- kérdezte, de tekintetét mindig az ablakon tartotta. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá.

- Öm..persze...-mondtam, majd bementem a fürdőszobába. Levetkőztem, majd beálltam a zuhany alá. A forró víz égette a hátam, de különösen jól esett. 20 perc múlva mosolyogva hagytam el a fürdőszobát. Ám mikor kiléptem rögtön lehervadt a mosoly az arcomról. Anyukám egy székhez kötve ült, szája le volt ragasztva... sírt, és a fejét rázta. Kiabálni próbált... Nem értettem semmit. Ledobtam a kezemből a ruháimat, és odarohantam hozzá. Leszedtem róla a tapaszt..Azt hajtogatta, hogy vigyem el innen Karent. Éppen a kezét szabadítottam volna ki, mikor valaki fölrántott a földről, és ellökött a falhoz. Egy pillanat erejéig elvesztettem az eszméletem de rögtön észhez tértem, mikor meghallottam Karen síró hangját, majd  a másik pillanatban, őt is odalökték mellém. Hoffmann állt előttem. Szívem ketté hasadt. Nem hittem el.. Egy kés és egy pisztoly volt a kezében. A pisztolyt felénk tartotta.

- Ha bármelyikőtök megmozdul..-mondta..- Végetek..- anyára emelte a kést.- Egy hónapja kezdődött minden...Anyátok és apám összevesztek.. Nagyon csúnyán. Rajtad Rosie! Te indítottad a vitát! Anyátok üveget dobált apámhoz, aki rögtön belehalt a sérüléseimbe. És tudjátok miért? Mert anyád azt akarta, hogy jó suliba mehess, ám ez  csak akkor lehetett ha mi.-mutatott kettőnkre.- szakítunk.. De ezt apám nem akarta...Csak emiatt!-ordította.- Ez a mocskos kurva tönkre tett mindent!-ordította. Keze a kést szorongatta. Anyáéra néztem. Sírva rázta a fejét.. Potyogtak a könnyeim. Nem értettem mi történik körülöttem. -Te is egy ilyen mocskos kurva vagy, tőle örökölted...-Suttogta..-Tudod Ros én szerettelek tényleg..-nézett mélyen a szemembe. Odahúztam magamhoz Karent, aki halkan sírva nézte anyát. Könnyes lett a szemem.- De változnak a dolgok..- mondta, majd egy halálos vágást mért anyukám nyakába.

-Neeeee!- ordítottam. Hirtelen kinyíltak a szemeim. A motelbe voltunk. Csak egy rossz álom volt. Újra kellett élnem az egészet.

 Hoffmann éppen a fürdőszobából jött ki. Arcomon könnyek ezre folyt. Odajött hozzám, majd letörölte őket.

- Rosszat álmodtál?-kérdezte lebiggyesztet ajkakkal. Ideges lettem tettet együtt érzésétől.

- Hagy békén!- löktem el magamtól. Majd fölállva be akartam futni a fürdőszobába, ám megfogta a kezem és a földre rántott.

- Hogy mersz így beszélni?- sziszegte. Felpofozott, majd fölrántva a földről, neki lökött a falnak. - Majd most megtanulod!-jött oda, majd megszorította az államat. Egy erős ütést mért a hasamba. Valószínűleg ha nem fogott volna, összerogytam volna. Szememből folyt a könny. Még egy erősebb ütött, mitől köhögni kezdtem. Megfogta a torkom és nekinyomott a falnak. Éreztem hogy fogy a levegőm.

- Kérlek..-suttogtam. Egy ideig meredten nézett a szemembe. Keze ökölbe volt, felkészültem még egy ütésre, ám elengedett, én meg a földön rogytam össze.

- Öltözz! Nem sokára indulunk!-mondta komoran, majd kisétált az ajtón.

Bágyadtan néztem ki a kocsiablakon. Újra úton vagyunk, egy újabb áldozat felé. Szívem szerint, kiugortam volna a kocsiból, de itt a bökkenő. A húgomat nem hagyhatom magára. És ezt tudta is jól Hoffmann ezért hagyta őt életbe, hogy fölhasználja ellenem.

 Már legalább 8 órája úton voltunk, mikor Hoffmann lehalkította a zenét. Oldalra pillantva megláttam a táblát: "London". Lehúzódott.

  Megint kezdődik.

- Felkészültél?-kérdezte mogorván. Tudtam, hogy haragszik.

  -Nem

-Igen..-suttogtam. Hoffmann egy pillanatra rám emelte a tekintetét.

-Rá hosszabb időt kapsz.. Mivel ő egy régi ismerősöm, akinek mélyen megakarom bosszulni, amit tett. -nyújtott oda egy képet. Szívem meghasadt, mikor megnéztem. Egy göndör hajú fiú mosolygott vissza rám. Boldognak tűnt. Hoffmannra néztem, aki meredten bámulta a kezembe lévő képet. Szemébe düh és fájdalom csillogott. - Úgy gondolom készen állsz egy nagyobb feladatra..-nézett ki az ablakon..- Egy évet kapsz..-nyögte ki. Tátva maradt a szám.. Eddig a többire mindig csak negyed évet kaptam. - A húgod is ott lehet veled addig..-mondta csöndesen. Szívem hevesebben kezdett dobogni. Újra láthatom. - Hónaponta fogunk csak találkozni, mivel nekem más dolgom van..- a szökés reménye csillant fel bennem. Mondott még valamit, de agyam egy jó menekülési terven kattogott. Van remény.